Első fejezet

Idegesen jár a lábam, kezeimet az ölemben tartva markolászom, hogy megállítsam a remegésüket. Próbálom leplezni az izgatottságom, mikor észreveszem, hogy a teremben többen is engem néznek. Valószínűleg a többieknek ez már csak rutin, mintha minden nap castingokra járnának. Sok múlik ezen a meghallgatáson, meg kell szereznem a szerepet.
Kinyílik az ajtó, minden szempár a kilépő, jó megjelenésű hölgyre terelődik, aki csalódott tekintettel, sietősen távozik a szobából. Mögötte jön egy magas, öltönyös férfi, felnéz a kezében tartott irattartóból.
– Son Annabelle – körülnéz.
Nevemet meghallva felpattanok a helyemről, és elindulok felé. Komor tekintettel bólint mikor elhaladok mellette, majd becsukja mögöttem az ajtót.
– Jó napot – mély meghajlással köszönök, amiért csak kis fejhajtásokat kapok.
A tér kicsi és egyszerű. Előttem egy szék, amivel szemben egy hosszú íróasztal, mögötte hárman ülnek, s csatlakozik hozzájuk az öltönyös komor férfi is.
– Foglaljon helyet – kedves mosollyal mutat a szék felé az egyetlen nő, aki a negyvenes évei végén járhat.
Kis bólintással helyet foglalok, ekkor veszem észre, hogy a kedves gesztustól megnyugodtam, elmúlt a remegésem. Lassan telik az idő, némán ülök, amíg az asztal mögött papírokat lapozgatnak. A három férfi olyan képet vág, mint akik utálják a munkájukat, utálják ezt csinálni, és nem akarnak itt lenni, ami kissé aggaszt. Nehéz lesz így lenyűgözni őket.
– Nos – töri meg a kínossá váló csendet, aki behívott –, mondjon magáról pár szót.
– A nevem Son Annabelle, huszonegy éves vagyok, és New Yorkban végeztem a Film Akadémián. Egy éve költöztem vissza Szöulba, mert itthon szeretnék karriert építeni.
– Miért Ön szeretné megkapni Minyoung szerepét?
– Elolvastam a jellemzését, és jól tudnék azonosulni a karakterével – összeszedett, határozott a válaszom. – Elég összetett jellemnek mondanám, de meg tudnék birkózni vele.
– Úgy látom, hogy eddig csak reklámfilmekben kapott szerepet – szól közbe az asztal közepe táján ülő férfi, aki pofátlanul fiatalnak tűnik a többiekhez képest.
Támadásnak érzem a kérdést, ezért nem tudok mit válaszolni, de ő türelmesen várja, hogy reagáljak valamit, ezért összeszedem a gondolataim, és nem hagyom, hogy eltűnjön a határozottságom.
– Eddig nem volt lehetőségem filmben szerepelni, de azt gondolom, hogy valahol el kell kezdeni. A kisebb reklámfilmekből is tanultam, szereztem tapasztalatot, amit egy fontosabb szerepnél hasznosíthatok.
Némán néz a szemeimbe, majd írni kezd az előtte fekvő papírra. Feláll, kezébe vesz egy forgatókönyvet, amit hozzám sétálva felém nyúlt.
– Keresse meg a huszonharmadik jelenetet.
Elveszem tőle, fellapozom az adott oldalig, amíg ő visszasétál az asztalhoz, amire féloldalasan felül a felém eső részén. Nála is van egy forgatókönyv, hátra tűri a felesleges lapokat, és olvasni kezdi a férfi főszereplő sorait.
– Mennyi ideig akarod ezt csinálni? – meglepő átéléssel kérdez.
– Ameddig csak kell – olvasom Minyoung sorát. – Nem akarom, hogy véget érjen köztünk.
– De tudod, hogy ennél többet nem tudok nyújtani számodra.
– Tudom, de nem baj. Megelégszem ennyivel, csak veled akarok lenni.
A leírtak alapján elindul felém, karját kinyújtja, és a szerep szerint megfogom a kezét, felállok a székről. Közelebb lép, s a lapot nézve folytatja.
– Nem tudom eléggé megköszönni.
– Mit?
– Hogy vagy nekem.
A jelenet egy csókkal folytatódik, ennél a pillanatnál kiveszi a kezemből a forgatókönyvet, és visszamegy az asztal mögé, helyet foglal.
– Köszönjük, értesíteni fogjuk, ha Öné a szerep.
– Köszönöm – egy mély meghajlás után távozom a szobából.
Az épületből kilépve visszatér a remegés, lábaim alig bírnak el, ezért leülök az első padra, amit meglátok. Nincs jó előérzetem a meghallgatásról, biztos nem kapom meg a szerepet.

Chanyeol percre pontosan akkor érkezik meg értem, amikorra mondta. Beülök a sötétkék autóba, és legnagyobb meglepettségemre nem esik nekem a kérdéssel, hogy milyen volt. Megvárja amíg bekötöm a biztonsági övet, elindulunk hazafelé.
– Az arcodra az van írva, hogy nem sikerült jól – együttérzés van a hangjában.
– Igazából nem tudom, hogy sikerült. Mindenki komoly és kimért volt amitől berezeltem.
– Attól még lehet, hogy te kapod a szerepet – tipikus, optimista Chanyeol. – Ha mégse, akkor a következő összejön.
Bármennyire közönséges szöveg, akkor is jól esik a bátorítása, amit hálás mosollyal mutatok ki.
– Hazamenjünk vagy akarsz valamit csinálni? – sejtelmes vigyorra húzza a száját.
– Hulla vagyok, korán keltem, és le akarom venni ezt a hülye magassarkút is, már töri a lábam.
– Jól van kis királylány, mit szólsz hozzá, ha bekajálunk nálam, utána hazaviszlek.
– Chanyeol haza akarok menni – határozottabb a hangom, mint a meghallgatáson.
– Én vagyok a sofőröd, úgyhogy az van, amit én mondok.
– Attól tisztelned kellene az idősebbet.
Apró kacajjal vet véget a kis vitánknak, az út hátralévő részében próbálja kiszedni belőlem, hogy mit együnk vacsorára. Nem kívántam semmit, a gyomrom görcsösen összeszorult. Voltam pár meghallgatáson, de egyik se volt még ilyen. Mindenki furcsa volt, mintha a hátuk közepére se kívántak volna, de egy részem még mindig reménykedik abban, hogy enyém lehet a szerep.

Eltelt egy hét, de nem kaptam hívást a castingról, ezért le is mondtam a filmről. Chanyeol láthatóan próbál lefoglalni, minden szabadidőmet vele töltöm.
Épp a kedvenc kávézónkban ülünk, amikor a táskám mélyéről megszólal a telefonom. Beletelik pár másodpercbe amíg sikerül előkerítenem, és a kijelzőn csak számokat látok, ezért kíváncsian, bizonytalanul, összekeveredett érzelmekkel veszem fel.
– Üdv, Park Myunsik vagyok, a Twenty Years film producere, Son Annabellet keresem.
– Igen, én vagyok.
– Úgy döntöttünk, hogy tökéletesen megfelel, ezért Önt választottuk ki Minyoung szerepére. Szerdán reggel nyolc órára várjuk a Showbox Stúdióban. Szép napot – azzal le is teszi a telefont.
Chanyeol kíváncsian fürkészi az arcom, de láthatóan semmit nem tud kivenni belőle, ezért felteszi a kérdést.
– A filmesek voltak? Tiéd a szerep? – türelmetlenül várja a választ. – Ana?
– Igen – bólintok, és kimondva fel is fogom. – Enyém a szerep!